– A Pesti Színház legközelebbi bemutatója Örkény István Pisti a vérzivatarban című darabja lesz. A Pisti, bár még eddig színpadon nem láthattuk, csak olvashattuk a darabot, előadatlanul is részévé vált már színházi tudatunknak, színházi közvéleményünknek. Tulajdonképpen mi ez a Pisti, kezdete vagy folytatása volt már valaminek, nevetni kell-e rajta vagy elkomorodnunk?
– Nagyon arra kérdezett, amiről szívesen beszélek. Az ember az egyetlen élőlény, amely nevetni és sírni tud, és sokszor azt hisszük, hogy ez a két vonás, ez a két képesség egymástól távol álló jelenségek. Én azt hiszem, hogy ezek ikerjelenségek, hogy a nevetés és a sírás bennünk egész közel van egymáshoz, mint amikor föltörünk egy diót, és a bele, mint két egyforma rész, össze van nőve. Persze nagyon sok mindenen lehet nevetni. Kárörömből, örömből, bosszúságunkból, boldogságunkból, még kétségbeesésünkben is tudunk nevetni. Mindenfélén tudunk nevetni. Bergson írt egy könyvet a nevetésről, majdnem száz évvel ezelőtt, és ebben leírja a komikumnak a bennem azóta is elevenen élő iskolapéldáját, azt ugyanis, amikor egy nagyon elegánsan öltözött, fehér kesztyűs, köcsögkalapos úriember megy az utcán, egy tócsába lép, és hasra esik. Szóval valami olyan történik, ami váratlan, ami meglepő, amire nem számítottunk, ami okvetlenül a nevetés forrása, mert kizökkenti a világot abból a rendből, amelyet úgy érzünk, hogy megmásíthatatlan. Én viszont, habár ezt az elemzését vagy meghatározását a komikumnak nagyszerűnek éreztem, tulajdonképpen sohasem erre a fajta nevetésre törekedtem, nem ez volt az, ami engem vonzott, izgatott. Hadd mondjak egy példát. Mikor a világra jöttem, az orvostudomány még nem volt olyan fejlett, mint ma, és a szülés még drámai aktus volt, sok veszéllyel, kockázattal, szenvedéssel. Csak felnőttkoromban tudtam meg apámtól, hogy édesanyámnak az én világrahozatalom három napig tartó rettenetes szenvedésekbe, vajúdásba került, és majdnem az életével fizetett az életemért. S amikor ezt nekem apám elmondta, akkor eszembe jutott valami, ami hétéves koromban történt velem. Az első bizonyítványom a félévben, amit hazahoztam, tiszta kitűnő volt. Utána még nagyon sokáig jártam iskolába, de ez soha többet nem fordult elő velem. Eszembe jutott, hogy anyám, amikor odaadtam neki, hirtelen fölkapott, összevissza csókolt, elkezdett kacagni, és azt mondta: érdemes volt, érdemes volt, te csirkefogó gazember. És amikor ez a mondat nekem már felnőttkoromban eszembe jutott, akkor megpróbáltam anyámnak ezt a nevetését megfejteni. És akkor kezdtem megérezni, hogy a nevetés voltaképpen sokkal mélyebb, mint az a bizonyos köcsögkalapos úr, aki hasra esik. Egy nemzet akkor lesz felnőtt, amikor már magamagán is megtanul mosolyogni, még azon is, ami egykor sírnivalónak és rettenetesnek látszott; ahogy például édesanyám kacagott vajúdásának jajkiáltásain, vagy ahogy a darabomban nevetünk ártatlan emberek legyilkolásán, az 56-os puskaropogáson vagy azon, hogy Pistit, a vétketlent, a többi Pisti kötél általi halálra ítéli. Ez a nevetés néha hátborzongató, de mindig igazságtevő, mert nemcsak a tegnapjainkat értelmezi, megmagyarázva a megmagyarázhatatlant, hanem hozzásegít, hogy tisztábban lássuk, és emberhez méltóbban fogadjuk azt, ami vár ránk, a holnapot.
– Végül is mi a Pisti? Leírták róla, hogy egypercesek füzére, leírták róla, hogy történelmi dráma, abszurd dráma.
– Hogy Pisti kicsoda, azt már nagyon sokan kérdezték tőlem, de sohasem tudtam válaszolni. Azt hiszem, hogy én vagyok, mi vagyunk valamennyien, hiszen nem is egy Pisti van a színpadon, hanem négy, mert Pistinek három jellemvonását megszemélyesítettem, és így egy hősnek négy magatartását próbáltam egyszerre színpadra vinni.
– Csak még annyit, milyen érzés Pistit megtestesülve látni színpadon?
– Ha volt valaha darab, amire kíváncsi voltam, hogy milyen lesz a színpadon, és mit szólnak hozzá a nézők, akkor ez kétszer fordult elő velem. Egyszer, mikor a Tóték-at mutatták be a Thália Színházban, és másodszor most, amikor a Pesti Színházban színre kerül a Pisti a vérzivatarban. Lehet, hogy utána én leszek a vérzivatarban, de reméljük, nem így fog történni.

(TV Színházi Album, 1979. január 16.)