Európa földrajzi középpontjában, Kelet és Nyugat, Skandinávia és a mediterrán országok között seregnyi kis nemzet él. Ezeket közép-kelet-európai országoknak szokás nevezni.

Ezek az országok más nyelven beszélnek, kulturális és gazdasági hagyományaik is eltérőek, mégis igen sok közös vonás köti össze őket. Mindenekelőtt az, hogy immár ezer éve élnek hasonló helyzetben, két óriás: a német és az orosz birodalom határvidékén. Napjainkban is a két világrendszer, a Kelet és a Nyugat, a szocializmus és a kapitalizmus határvidékén élnek. Két hatalmas energiaforrás közé ékelődve néhány jellemző vonást mondhatunk magunkénak. Az életért, a nemzet megmaradásáért vívott állandó küzdelem bizonyos szorongást fejlesztett ki bennünk. Bármi történik a világban, első kérdésünk az: jó ez nekünk? Tetteinkre, a kérdésekre adott válaszainkra mindig árnyékot vet a kételkedés, és ebből az állandó kételkedésből fakad merőben sajátos humorérzékünk. Ezt a humort önök alighanem cinikusnak minősítenék, de rossz nyomon járnának. Minden kérdésünkre két válasz létezik, s mindkettő egyformán helyes vagy helytelen. Ez persze paradoxon, no de groteszk szemléletünk épp a helyzet paradox voltában gyökerezik.

A második közös vonása ezeknek az országoknak az, hogy fontos szerepet kap az irodalom a mindennapi életben. Mintha a jelen és a jövő bizonytalansága láttán ezek a nemzetek a költészethez, a színházhoz, a filmekhez fordulnának vigaszért…

Nem akarom az időnket azzal fecsérelni, hogy megpróbáljam meghatározni, mi a groteszk. A mi szempontunkból most elég, ha annyit mondok, hogy a groteszk a tragikus és a komikus elemek, az egyidejű mosolygás és sírás egyensúlyi állapota. De groteszk darabokat írni, groteszk szerepeket eljátszani nagyon sokféleképpen lehet: humorosan, ironikusan, komolyan, könnyes szemmel, avagy a párbeszédeket elidegenítve. A groteszk ugyanis önmagában nem stílus, hanem szemlélet, egyfajta rálátás a világra, melyet napjainkban másképp nem tudunk megmagyarázni. Mára csak a kérdések maradtak, magyarázat nincs többé.

Csakhogy mi másképp kérdezünk, mint önök itt Nyugaton. Samuel Beckett színdarabjában Vladimir és Estragon Godot-ra vár. De hol? Akárhol. És mikor? Nem érdekes. Bármikor és a föld bármely pontján. Vladimir és Estragon absztrakció, nincs más dolguk, mint az, hogy várjanak, valahol a térben, ott, ahol Ionesco drámái játszódnak.

Mi viszont jobban szeretjük drámáinkat konkrétan és pontosan elhelyezni az időben és térben, a cselekményt pedig a múltban indítjuk, valamilyen történelmükből merített epizóddal vagy egy tipikus jelenkori helyzettel. Mi nem érezzük jól magunkat a semmiben, nekünk meg kell érintenünk a földet, hogy erőt merítsünk belőle. Azt hiszem, ez azért van így, mert – a francia és angol abszurd szerzőkkel ellentétben – mi nem veszítettük el érdeklődésünket a jelen és a múlt iránt.

Itt azonban be kell vallanom, hogy ismereteim korlátozottak. Ameddig a kelet-európai viszonyokról beszélek, pontosan tudom, mit mondok. Saját társadalmukat viszont önök ismerik jobban, én épphogy belepillanthattam. Így hát csak a mi rendszerünkről, a mi bürokráciánkról, a mi életmódunkról merek ítéletet alkotni, és mindaz, amit a fogyasztói társadalomról gondolok, merő feltételezés.

Azt azonban még így is ki merem mondani, hogy önök elveszítették kíváncsiságukat – hogy miért, arról fogalmam sincs –, mi pedig nem vagy még nem. A mi számunkra a valóság olyan jelenség, amelyet mindenképpen fel kell fedezni. A színpadon a mi életünk képét akarjuk látni, a mi bútorainkat, a mi tárgyainkat és azokat a szituációkat, melyekben élünk; a mi színházunk az élet tükre, nem pedig vak tükör. A groteszk színdarab ugyan eltorzítja az életet, de az eltorzított kép is kép marad. Ezért nem születik Beckett a mi országainkban.
Ehhez persze hozzá kell tennem, hogy absztrakció nélkül nem létezik semmilyen művészet.
Legtöbb színdarabunkban ugyanezt a modellt követjük: kezdjük a konkrét valósággal, és eljutunk az abszurdig. A groteszk mint jelenség elválaszthatatlan az abszurdtól.

Csakhogy a keleti abszurd nem szinonímája annak, amit a nyugati féltekén abszurdon értenek. Vegyük sorra a különbségeket. A nyugati abszurd filozófiája szerint világunk ugyan nem értelmetlen, csak mi nem tudjuk felfogni viszonylatait és összefüggéseit. Ebben egyetértünk; ez a mi véleményünk is, ám a nyugati abszurd a kommunikáció teljes tagadásán épül, és ezen a ponton bukkan fel az első különbség. Mi nem adjuk fel a játékot. Mi is úgy látjuk, hogy az emberiség elveszetten bolyong az atomkor világában, de mint egyének, akik ott élünk a magunk kényelmetlen helyzetében, két világ határvidékén, nem vesztettük el kapcsolatainkat. Aki határvidéken él, annak szüntelenül értelmeznie kell a dolgokat. Így a mi állomásaink továbbra is kapcsolatban vannak egymással, mi továbbra is megértjük egymást, mind a magánéletben, mind a színpadon.

Van továbbá egy harmadik és még lényegesebb különbség. A cselekvés lehetőségére gondolok. Vladimir és Estragon nem cselekszik, mert a várakozás passzív magatartási forma. Vladimirnak és Estragonnak se oka, se célja, ami cselekvésre sarkallná őket. A mi szereplőink viszont – csakúgy, mint országainkban az egyszerű, mindennapi emberek – aktívak. Ez nem vérmérséklet dolga, hanem a tapasztalaté. Mi azért őriztük meg cselekvési készségünket, mert nemegyszer a cselekvéssel sikerült változtatnunk az életünkön. Én most hatvannégy éves vagyok, két háborút és három forradalmat éltem át. Ezek persze nem mindig végződtek szerencsésen. Magyarország például csak nehezen vészelte át történelmének tragédiáit – akár Lengyelország. Mi, magyarok négyszázötven éve nem nyertünk háborút. Rossz oldalon álltunk az első világháborúban, a másodikban meg Hitler szövetségesei voltunk. Van egy közmondásunk: jaj azoknak, akik velünk szövetkeznek! De megtanultuk, hogyan éljük túl a vereségeket, és ebben segítettek gazdag kulturális hagyományaink, nagyszerű költőink, no meg a humorérzékünk, amely nagyon gyakran vált sötétre. És ezzel ismét kikötöttünk a kelet-európai groteszknél.

A lényeg az, hogy hiszünk a cselekvésben. Minden írásom azon a meggyőződésen alapul, hogy az emberek végső vigasza és egyetlen reménye a tett lehetősége. Korántsem vagyok optimista. Azzal, amit cselekszünk, csak nagy ritkán javíthatunk helyzetünkön, legtöbbször inkább rontunk rajta. De még ha rossz nyomon járunk, még ha hiábavaló, értelmetlen és reménytelen is – cselekedni akkor is muszáj! Európai keleti felén – a homo faber – a tett embere él tovább.

Előadás a minnesotai egyetemen, 1976-ban,
Írott változat Magyar Nemzet, 1992. ápr. 4.
Szántó Judit fordítása